Egy kalandor

A halálnak elvei voltak. Ezekből miattam engedett. Sze-
                            rettem volna megköszönni,
                            de azt még nem lehet.
                            Az első halotton bogarak züllenek.

Tűzmilliárd és vízmilliárd. Terveit kutyája nem hozta
                            vissza. S a vizes föld fölött szállt,
                            szállt az utolsó szikra.
                            Így került sor a másodikra.

A második voltam, de én - mondom - nem halok meg. Minden
                            megszégyenülésem után
                            tudom, hogy jobb lett.
                            De, hogy nem - mindig újra meglep.

Itt tartunk nálam, csak éppen én nem. A záró-
                            kalandot kéne magamnak
                            jobban elmesélnem.
                            Megpróbálom újra. Mesélem:

Nos, megbízhatatlan a várhegy, amiben megbízik a
                            táj. A várrom holdfényben, a völgyben
                            köd szitál.
                            Tévedésből itt - de most már muszáj.

Két küldöttség van itt fent, mindenki bandzsít és tárgyal: a
                            vágy a kötelességgel
                            és a kötelesség a vággyal.
                            A halál alattunk szárnyal.

Felhők szárnyalnak ott lent, mondom. Idefönt csodálatos
                            nagy csend. Idefönt teljes eredménytelenség,
                            a völgyekben meg félik az Istent.
                            Vajon én mit akarok itt fent?

Küldetésem üldöztetés, lehet, hogy nincs is külde-
                            tésem. Kolozsvárról Marosfőre,
                            átutazva Désen.
                            Fel se tűnt senkinek, hogy késtem.

Felmentem és lejöttem. Ez volt az érzelem akkor, vagy csak
                            a mindig. És le a víz alá is, és megint
                            fel a tengerszintig.
                            Nem jutva soha el a bentig.

Így elég lett az utakból, elég lett volna otthon, bár
                            ahol kétség volt, most is
                            ott van.
                            Miképp a kocka ott, ahova dobtam.

E nagy kocka megnőtt. Ma ház. Eldobhatatlan. Az árnyéka
                            nemcsak éles és szép, hanem
                            alig van.
                            Úgy látom, nyár van, és délig aludtam.

Az életrajzomból ennyi, ez is csak illusztrációnak. Poshadt
                            folyóra látok, a túlsó partján
                            a csónak.
                            Lassan szélednek mellőle a holtak.

Állj fel, és kerülj a házad napfényes oldalára. Etesd
                            meg a kutyát,
                            ma már ne gondolj a halálra.
                            Vidd sétálni a szeretteidet.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: a néma h (, 1996)
Kiadó: Pesti Szalon Könyvkiadó