A hajlatban mindig




A Bajcsy-Zsilinszkyn volt az egyetlen
hajlat, amit emlékezetem szülőfalum
porba vonalzott raszteréből megőrzött.
Az az állomás utcája egyébként, ahol egy
ponton kiszélesedik az utca, a törést kanyarral
követi a járda, s keletkezik egy homorú ívnek
ható beszögellés. Innen már jól látszanak a
Bera-ház jegenyéi. S miközben magad is
hajlasz, a kikopott betonjárda kavicsain,
mint hegyi ösvényen osonsz a klinkertéglás
falak s az ívelt szárnyú fekete kapu felé.
Kupecház. Köpköd felé a falu nyelve.
Nekem nagyapa-nagymama háza, ők
bérlik az utcai lakrészt, Károly bácsi alig
dugja ki orrát verandán túli barlangjából,
dörmögve és szomorú borostásan, mikor
gyerekzaj veri fel újra a házat. Enyém
az udvar minden romja, ólak temetőkertje,
az üres magtár a szelelővel is enyém.
Az udvar szélén, a jegenyék alatt állok,
villan a tiszti kard pengéje kezemben, oldal-
vágás a kapuboltban lakozó darazsakra.
Mikor a kisboltba kell mennem, a Bajcsy-
Zsilinszkyn, a hajlatban mindig megállok,
mielőtt átmennék az úton, utolsó pillantást
vetek a szélből kihajló jegenyékre.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.