Figyelõ dédmamák


Porlepte doboz, gyűrt papundekli, esendősége
megrendít, sorstárssá emelkedik. A kopott
kartonfedél alól kiszabadul, terjeng az ősök
lehelete, a megbélyegzett kacatok padlásán
életre kel a múlt.
Látod ezt a molyrágta selymet, dédanyám
báli ruháját, az első szerelem érintését,
egy pillantás ígéretét, amiből nem mi lettünk,
magába zárta egy hajdani tánc illatát, bele-
dermedt az időbe; a halványkék selyemblúz,
bevont gombjain barnás ujjnyomok, a csatos
szaténcipő tapintásától emlékezni kezd a bőröm,
dédmama bőrének folytatása, bordó bársony-
pongyoláján szerettem visszafelé simogatni
a sorokat, hallgatni a sercegést.
Isten kezébe tette kilencven éve gondját, vele
a ráncait, hogy kisimult arccal és kitárt lélekkel
csusszanjon át az örökkévalóságba.

A családi relikviák előhívják Anyu esti
meséit, ez a vékony derekú hátul kapcsos
alsóruha  német ükanyámé, fiatalon
vitte el a szíve - halálos ágyán levelekben
búcsúzott a testvéreitől, négy gyerekét
szétosztogatta, mint valami örökséget…
A préselt virágminta kifakult szirmai alatt
gótbetűk gurultak végig a levélpapíron,
nyomot hagytak, mint könny a szemráncban,
ahogy patyolatlelke átgyöngyözött a másvilágra.

Kotorgálok a doboz alján, belemászom,
kiemelem az utolsó slingelt terítőt is.
Minden emlék szembejött már, generációk
lépték át egymást a selymeken, papírba
csomagolt dísztárgyakon át, nagypapa
ötvenhatos újságcikkei rivalizálnak ükapám
szabadságharcos ezüstpoharával, míg
Berta nagymama gyöngyház-berakású
látcsöve szerényen lapul egy bársony
erszényben, magába zárva az Operaház
bal hármas családi  páholyát, ahonnan
a Zenedés lányokkal felszökött a kakasülőre;
Mici néni ezerkilencszáznégyes karácsonyi
kívánságlistája az angyalkának, ahol
az alumínium szót háromszor próbálta leírni,
olyan ismeretlen volt még a fogalom…

Gubbasztok az üres dobozban.
Kiüresítem magam is, hogy elférjenek
bennem az ősök, ruhástul, ezüstpoharastul,
elveikkel és erkölcseikkel, szemek merednek
rám, figyelő dédapák, dédmamák, úgy élek-e,
ahogy kell, ahogy hajdan megálmodták.
Magamra húzom málló selymeiket, kifakult
bársonyaikat, töltekezem belőlük, ahogy
majd belőlem fognak az utódaim, mikor alig
hallható neszezéssel átlép fölöttem is az idő.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.