konvextél

„de nyirkos éj volt és hideg sötét volt…”
   Dsida Jenő: Nagycsütörtök

Közeledik a harmincadik születésnapod. Egyre
türelmetlenebb leszel, sok a hiszti, az ajándékod is kikutattad,
vettem egy lila sálat neked, de nem vártad meg vele az ünnepet,
reggel a nyakadba tekerve indultál el,
kirúzsoztad a szádat is lilával, az a kielégítetlen nők színe.
Neked tényleg semmi nem elég.
Egész nap hívogattál, esik a hó, mindjárt hazaérsz,
most meg már nem veszem fel. Később lelkifurdalásos visszahívás
sokáig csörgetem. Semmi. Belefáradtam. Beléd.
Míg az ügyfél magyarázza a koncepciót, én végig arra gondolok,
mennyire üresek vagyunk már, nem kívánlak,
nem érdekel, amit mesélsz, csak hárítok, odázok.
Ma este figyellek, ahogy megérkezel, szinte ragyogsz.
Hogy mondjam meg? Meg kell tudd azt is, hogy
hányingerem van, mikor legördülök rólad?
Vagy elég lesz az, hogy legyünk csak barátok?
Nem jó. Ma este még kiviszem az állomásra a vendégeim,
aztán majd holnap. Vagy hétvégén. Akkor bátran eléd állok,
és közlöm veled: már nem kellesz.
Nem te vagy, akit kerestem, nem házasodunk össze,
és már rég nem akarok tőled gyereket. Ennyi elég. Elég ennyi.

*
Közeledik a harmincadik születésnapom, fáradtlila
sálam lobog utánam, sietek haza. A novemberi havat
szemembe fújja a jeges szél, táskámban csörög a mobil,
már nem veszem fel, mindjárt odaérek, várd meg,
látni akarom közben az arcod. Sietve havalom a kabátom,
hajam, csizmámból kibújva futok be hozzád.
Valaki van nálad. Csak megeresztesz egy fáradt mosolyt,
kijössz teáért, még egy-két óra, súgod, fontosak, és bocs,
azért is hívtalak, mi van veled, ragyogsz.
Nem mondom el most, tudok várni.
Hogy is mondják? Szívem alatt már új élet dobog. Puttógiccs.
Vagy egyszerűen csak adjam át a kis zoknit, amit hazafelé a plázában
vettem? Rajzoljak a hasamra pálcika embert szemceruzával?
Kiviszem őket az állomásra, mondod, ítéletidő van. Jó, de vigyázz,
mert lefagyott. Elmentek, gyertyát gyújtok, gyorsvacsora,
párnát tömködök a hasamba, nézem a tükörképem, idétlen, kiveszem.
A hormonális változás lehet a bűnös, elbőgöm magam.
A kanapéra dőlök, elalszom. Éjfél felé riadok, csengetnek.
Nem vittél kulcsot? Rendőrök az ajtó előtt, rossz hírt kell közölnöm…
Nem sírok, az jut eszembe, hogy az esti dramaturgia
szerint ezt én akartam mondani, fordított előjellel.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.