A "magamé"

Ez itt a panasz kora, hol a zokszó szapora.
A békétlenség olthatatlan járvány,
pár porral takart vértócsa a járdán
fel sem tűnik. Minden felcserélt.
A ház összedőlt, hol az öreg felcser élt,
ki szerek helyett a szavával gyógyított.
Mára mindenkinek bűnnel jóllakott
társa lett a minta. Esténként zárt,
fedett kabinba menekülnek.
Fel-felrezzenve álmukat lesik:
a lombtalan erdőt, hol forr a sitt,
s ha van még érintetlen táptalaj,
máris megszállja nyüzsgő hangyaraj.
Égen-földön önkény, káosz az úr.
Eltűnt a bíbor, ében, volt-nincs azúr,
viola, okker, türkiz, smaragd.
Ha van értéked, hát nincs hova rakd,
hogy ne szúrja szemét a csőcseléknek.
Blúzok öltönyökkel perbe lépnek
a legkisebb ellentét miatt,
neveletlen lányod, mostohafiad
nem érti, mit vársz el tőle.
Orvvadász tüzel erdőkerülőre.
Minden beszélgetésen ördöglakat.
Áradás, jégvihar söpör le falvakat.
Hiányzik a gerinc, megszűnt a tartás,
az őr rabolni jár, bűntárs a portás.
Az élet, a becsület negyed tallér,
s páholyból néhány fehérgallér
osztja ki a napi lapokat,
az üldöző süket-néma, vakon tapogat,
de példát statuál tyúktolvajon.
Hol a határ? Meddig bírjuk vajon?





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-06-17 13:21:10
Utolsó módosítás ideje: 2011-06-17 13:21:10