Rapszódia; két tételben

Nem fáztam meg, nem volt hideg
Ha fel mertem rá nézni, valamiért
fémszínűnek láttam a szempárt.
Szobroknál látsz ilyet, de ott akkor
megalázva éreztem magam, pedig
nem volt nálam semmi se, kirázta
belőlem a bénaságot, kinyitottam
a számat. Szavakat soroltam, és
próbáltam fokozni, kóvályogtam,
majd futottam, aztán a rohanás
maradt, és elmúlt, elfordultam.
Elég, szóltam. Kifordultam, mint
vödörből a homok, visszafordulva
láttam: árnyékom nem mozdul.
Még mindig, mindig az arcáig ér.

*

Mit fázok én, jajgatok a hidegtől,
baszok felnézni rád, megvetsz és
a fémszínű Hegeso-szemedben
újra bámulom a saját szobromat.
Megaláztál, és megdöglött tőled
a bennem lévő bolond, és nem
szóltam hozzád, hisz sírnom is
kéne, rongyos ruhád márvány,
rám tapad, szakíts el, ha mersz,
visszabeszélsz. Virág az ember,
gyökere a félelem, kiborul a föld
mert félsz tőlem. Halvány-jaj
a szívben, nincs semmi sem,
semmi baj, semmi baj, semmi,
majd kinövöd a bajt. Hahaha.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-09-18 19:39:23
Utolsó módosítás ideje: 2011-09-18 19:39:23