A ló

(v.ö. Tarr Béla: A torinói ló)

(Az apa)
Te megsirattad, én ütöttem-vertem
Az udvaromon nőtt fel, az enyém
Én abrakoltam, szénát én szereztem
Én tudtam azt is, mikor mennyit ér
Te megsirattad, s úgy fájt a világ:
Beleőrültél. Lettél tetszhalott
Én éltem volna, s kizárt a világ
Most a lovammal együtt hallgatok
Azzal a lóval, amit megsirattál
Hullattál érte sűrű könnyeket
Folyattad világfájdalmad patakját
Az a ló soha nem volt a tied
     Az én társam volt. Én abrakoltam
     Enyém életében. Enyém holtan

(a lány)
Egyél, ne halj meg, fontos vagy nekem
Ráncos bőröd alatt a hús meleg
Társam vagy, akihez beszélhetek
Míg megsimítom sörényed, fejed
Nem csak te húzol, én is dolgozom
Mosogatok, apám öltöztetem
Levett szennyes ruháinkat mosom
Ő a főnök. Amit mond, azt teszem
Ülök benn, a csukott ablakon át
Nézem, hogy kavarja a levelet
A szél, vagy lassan lapozom tovább
Az egyetlen, már megunt szöveget
     Most készül főtt krumplink a tűzhelyen
     Biztatlak, de én is alig eszem

(a ló)
Hiába ütlegelsz, nem indulok
Ahol én állok, onnan nincs tovább
Lábamon béklyó, istállóm burok
Ott kinn süvölt a szél, a táj kopár
Nem hagynálak el, összetartozunk
Befogtál, ahogy kell, én húztalak
Nekünk is volt valaha jobb sorunk
A társad voltam, szekerünk haladt
Ha menni kell, be most magad fogod
Vagy a lányod. Magam élőhalott
Testvér, barátságunk nem megkopott
Csak vége van. Lassan éhen halok
     Egy pontot nézek az istálló falán
     Mozdulhatna, nem mozdul már a száj





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-12-11 14:14:08
Utolsó módosítás ideje: 2011-12-14 11:14:03