„Törpe gyilkosok” (A túl erősen szorított kéz)

sosem felejtem el tudatos gonoszságom ízét,
- bár felnövünk és a gyerekkor kihagy. mégis,
azt a napot, amikor először vettek rá arra, hogy
másoknak ártsak. ez a mások: egy törékeny
kiscsoportos volt, én közép-vagy nagycsoportos
ugyanabban az óvodában. és ahogy a jobb korokat
megélt nagy, vidéki kastélyokkal lenni szokott
- melyet a szocializmusban alakítottak át
munkáscsaládok  gyerekeinek foglalkoztatására-
sok, eldugott hely van, az ártatlan, csöppnyi
észt megalázni. ilyen volt a miénk is;
rengeteg csúszda, homokozó, traktor kerék.
ezekben mind lüktető sötét lehetőség, az
alantas én játszótere. azt már nem tudom, hogy
épp könnyű játszadozásból ocsúdtam-e fel
és tört elő belőlem is a gonosz, vagy - mivel az
ilyen kalandokhoz (már akkor is) túl gyáva
voltam- odarángattak; arccal, testközelben,
csöppnyi áldozatom elé, és lettem valami
jóvátehettlen állandó birtokosa. de mire odaértem,
már előttem állt; tagadásában felnőtt kis sziget,
kislányosan pufók, sértődött arccal, mintha
ő jobban tudta volna, most mi következik.
csak állt, mint valami totemikus áldozat,
(tabut döntött csupán azzal, hogy nem akart
megszólalni). míg nekem meg kellett szorítanom
a kezét. hihető, nagyszerű fájdalmat kellett okozni.
olyat, amit egy életre megjegyez az ezentúl
mindig gyanakvó, lüktető kéz, ha a széleken
önkényuralmi rendszer felbukkanásáról kezdenek
el beszélni. persze, nehéz ez utólag, hogy mi
is történt akkor, csak azt tudom, végig ott állt
mögöttem egy hangtalanul élvezkedő árnyékalak,
mely ugyanannyira lehetett az egyik barátom,
mint maga a gonosz, vagy gonoszabbik önmagam,
és ahogy kimerevedett a kép, a szorítás
maximumán- a kis, törékeny kéz, zúzott, meleg
csontjaira lehet csak gondolni, és arra, hogy
talán majd haldokló anyám gyenge kézfejét sem
merem majd ennyire megszorítani.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-05-05 10:18:50
Utolsó módosítás ideje: 2012-05-05 10:18:50