Egy elképzelt találkozás - Nietzsche és a magyar filozófustanonc-

azt beszélik, nem sokkal az után, hogy Nietzsche
1879-ben egyre súlyosbodó betegségére hivatkozva
otthagyta a Bázeli katedrát, hogy önszántából
egy svájci idegszanatóriumba költözzön- részben
mert unta a külvilág kicsinyes támadásait,
a morál köntösébe bújtatott hiúsági akciókat,
részben mert minden percét az írás és elmélkedés
tomboló szenvedélyének akarta áldozni-  
egy Bécsben élő magyar férfi ment hozzá látogatóba,
azzal a nem titkolt szándékkal, hogy filozófiát
tanuljon a mestertől. (ő lett volna az első, nyugati
mércével is komolyan vehető magyar filozófus,
ha a sors úgy hozza, hogy ez a sokoldalúan
pallérozott hungarus ért a zenéhez. azonban,
szegénynek sajnos bothallása volt). szóval,
mikor ez az észak-dunántúli arisztokrata
családból származó ifjú odaállt a nagyhírű,
már-már rettegett filozófus elé, (egy fél fejjel
mintha alacsonyabb lett volna nála) és
a nagyvilági szalonokban tanult semmivel sem
összetéveszthető, megnyerő, ám mégis könnyed
eleganciával bemutatkozott, párbeszédre,
sőt vitára invitálta a Zarathustra szerzőjét.
(ugyanis így akarta elnyerni annak szimpátiáját).

a feljegyzések szerint Nietzsche arcán nyoma
se volt a meglepetésnek. húsos, vastag bajsza
a szokott módon kanyarodott orra és szája közti
lehetetlenül keskeny kis részen, és szinte mindig
kifogástalan világpolgári megjelenésének
némi elhanyagoltságát, csupán az állán lévő
két- három napos borosta mutatta. sőt,
azt beszélik ekkortájt már maga a mester is
egyre sűrűbben gondolt valami tanítványfélére
- mert már unta saját intellektuális magányát,
és mivel gyermeke nem volt, Istennel pedig
mondhatni túl korán, ifjonti hévvel leszámolt,
nem maradt más megoldás a fennhéjázó
önimádat és a tartaroszi önutálat ciklikusan
változó perisztaltikus mozgásával szemben,
minthogy önmagához hasonlatos, ő vele
szemben is kellően kritikus filozófust
neveljen ki. így tulajdonképpen akkor sem
lepődött meg, mikor ez a szomszédos,
Osztrák-Magyar Monarchiából érkező férfiú,
a Dionüszoszi és Apollói ellentétről kezdett el
értekezni. sőt, az idegent egész előadása alatt
csendben végighallgatta. a szanatórium
drótkerítésének határán a sötéten húzódó fenyvest
nézte- a pad, ahol ültek, egy kisebb dombon volt,
így valamivel még magasabbról láthatták a
semmiből kinövő svájci hegyek földrajzi játékát.
majd mikor az ifjú titán két mondat közt
egy kisebb szünetet tartott, szemével megkereste
a hozzá legközelebb álló fehér köpenyes ápolót,
és odaszólt neki, hogy ha lehet, rakjon be
egy kis Wagnert.

a férfi erre egy kissé megrökönyödött.
Nietzsche túlzott magabiztosságának, vagy
éppenséggel tapintatlanságának tekintette a
dolgot, - mintha a mestert igazán nem
érdekelné az ő gondolatai -  aztán némi lelki fiaskó
és zavartság után arra jutott, valószínűleg
így akarja őt tesztelni; hogy valami nem várt,
egyedi megjegyzéssel lépjen túl önmagán,
így adva valami magasabb értelem csillogását
mondanivalójához. de ha valóban ezt gondolta,
tovább kellett csalódnia, mert még fel sem
ocsúdott az előző pánikból, mikor a nagyhírű
filozófus durván- és az etikett minden társalgási
formuláját mellőzve- félbeszakította. ugyanis
kíváncsi volt a férfiú zenei ízlésére, és mivel
ez nem tűrt halasztást, ennek szokatlanul
direkt módon kellett hangot adnia, egy
konkrét kérdéssel, kiragadva a filozófia
kontextusából az egyre inkább elbizonytalanodó
másik felet. mondhatnánk, ha nem ismernénk
ezt a mikro –drámát, ez a magyar férfi
megmenekült az egyre kínosabb fejtegetéstől,
de mivel a zenéhez egyáltalában nem
értett, a személyiség bőrrétegének igazán
finom lenyúzása még csak most kezdődött.

az ifjú csak hebegett- habogott.
zavarában, mivel hirtelen nem jutott más eszébe
megemlítette Wagnert, de körülményesen, meg-
megakadozva sokat szabadkozott, hogy ő
inkább a filozófia stúdiumába vetette bele
magát igazán, mert szegény, elmaradott
nemzetének nagy szüksége van jó filozófusokra.
persze Nietzsche is tudta, hogy a fiú nem
mond igazat, hiszen jól ismerte a Bécsi udvar
körül lebzselő, osztrák fényűző életet, aminek
a nemzet felemeléséhez nem sok köze volt.
így első ízben, most először nézett rá az
idegenre, jól megnézte magának, és sajnálatát
fejezte ki az iránt, hogy nem hallhat tőle egy
jó kis Liszt andekdotát, vagy valami megnyugtató
hírt a méltán világhírű zeneszerző egészségi
állapotáról. a férfi, ha eddig még nem pirult el
most lángvörös lett, és tovább szabadkozott,
hogy hát a tanulmányi évek, de aztán látva, hogy
a mester levette róla mindent átható, súlyos
tekintetét, és megint a távoli már- már örvénylő
sötét fenyveseket nézte, elhallgatott.---

még annyi említenek meg a feljegyzések, hogy
az egyik ápoló valami nyugtató hatású teafélét
hozott az ültében is gigászi méretekkel rendelkező
embernek, azt ő szürcsölgetve, hatalmas, bajszos
szájával fújogatva, szépen lassan kortyolta,
szinte már tudomást se véve összetört és
megsemmisült padtársáról, aki gyors húzásokkal,
nem törődve azzal, hogy ezzel megégeti a szájpadlását,
az egész csészével kiitta a nyugtató hatású nedűt,
egy percig sem gondolva, hogy ő ettől idejekorán
meg fog nyugodni, és az járt zaklatott fejében,
hogy vajon a nagyvilági etikett melyik szabálya
vonatkozik arra, hogyha az ember gyorsan el akar
tűnni.  












Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-05-25 10:28:06
Utolsó módosítás ideje: 2012-05-25 10:28:06