ÁRNYÉKBALLADA TŰNT IDŐK MOSTOHÁIRÓL

"A gőgöt hittem égig érő fának,
Győzködve magam, most biztos mennybe jutok,
Procc belzebub seggéhez nyomtam a számat,
E vis maior talán csak előttem titok.
Irgalmazz nekem! Hűvös árny bukott
Belülről két szememre, nehéz a léptem,
Tántorgok üres, beteg gyomorral éppen,
És bárkire nézek a zsigere rohad.
Szép mostohád az örök hóesésben
El sem kerülhetem a hányadékomat."

"Én jót akartam, majd ez lesz síromon.
Oly jót akartam én mindig mindenkinek,
de legfőképp: szerettem. S talán nem tudom
E kis hülyék miért dögöltek sorra meg.
Sorsom mindennek az ellentéte lett,
Amit valaha tiszteltem, sőt imádtam.
Hitem bolyongott, s míg követtem szilárdan,
Mögöttem és helyettem kétes ár haladt.
Jó mostohád, tudattalan világban,
Már föl sem foghatom a hányadékomat."

"És én magamról hány testrészt levágtam,
Mi nem volt méltó alkotni életet.
Baltám élén a fény suhant szikáran,
s megistenültem: halott műremek.
Imádkozz értem, ha bánnom sincs kinek,
Milyen torz bírája lettem így a kornak,
Szűz vérét vettem utolsó gyóntatómnak,
S szagok pihennek hímzett párnám alatt.
Szent mostohád, akire disznóól rogyhat,
Csak súrolom magamról hányadékomat."

Ajánlás

Herceg,
Nem szép a szép, árnyéka nincs a szentnek,
A jón sincs gloire, ha kedved szétrohad.
E három mostohát, kik kezdettől neveltek,
Csak úgy becsüld meg, mint a hányadékodat!





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-12-14 16:18:35
Utolsó módosítás ideje: 2012-12-17 13:56:42