Rapszódia Aranyban, elégiában


Aluszik bennem minden,
egyre éberebb a halál,
s míg elfogadással ojtom
az életemet - kerti remek -
lepkétlen fejüket emelik
hernyók, kik a hernyók gyermekei.
Eggyel több napom araszol a napra,
keretez az örök-éj -
- van bebábozódás? -
tudatom szeglete középpont -
valamennyi idő egyre megy,
mi száguld sem előbbi,
mint aki áll.
Talán mégis lepke,
fényre öntudatlan örül,
összevissza száll, nem téved,
van, mert lett, van, mert lesz
tőle-belőle térhasadás.
Nézzed a szárnyaim -
csonkja agyamban: beleérzés -
látom és érzem, te hogy csonkultál,
táncunk tétova igaz-beszélés.
Jól megvan a csönddel is,
akad, hogy reggel nem ébred,
s majd minden áldott reggel,
mert sötéttel feküdt,
de álmába a fények bemásztak
örökre, keretnek.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2015-10-16 21:59:08
Utolsó módosítás ideje: 2015-10-16 21:59:08