Szimfónia




I.

Lángvörös napsugarak fényvarázsa

tartja a hátad, izmaid megrebbenti

az alkony, így álmodlak vakító

férfitest modellnek a láthatatlan

festő műhelyébe



Sirályok kagylóéles hangja józanít

a végtelennek hitt perc álmos

hatalmából, vacsoraidő van,

lámpák hunyorognak, brummogó zene

kószál, de te ma is velem álmodsz,



tudom, lüktet benned a vágy utánam

Gyors köröket rajzolok a homokba

ujjaimmal sorra bekerítem és

foglyul ejtem anyajegyeid, legbenső

titkos tengerem végtelen partja vagy

ahogy most lassan hanyatt fordulsz, és élsz

igen élsz, élsz, élsz, újra itt vagy velem

szemedben az álom boldog bizonysága

így mosolyogsz, így nyújtod kezed, az

érintés fuvolajátéka visszhangzik

körben az ég aljáról, ujjaink köröznek

játékos sirályokká lettek, közben

lassan ólálkodik a dagály hátunk

mögött, de a Nap már incselkedő, pajzán

gyerek, ő teremt, ő varázsol minket

alkonyból hirtelen hajnallá lett

időtlen világegyetemmé, mert

szemedben ott lobog a vágy és őscsend

lángnyelve az ujjainkban, ahogy

összekapaszkodunk, és zenénk elnyeli

az időt, egyetlen ősi dal vagyunk

végtelen víz mámora, teremtés

II.


Lassan loccsan a víz, Természet­Isten

teste, ahogy meztelen belegázolunk

elnyel, bebugyolál, megóv és magába

old; medúzák libegnek, méla közönnyel

félresöpröd őket, akarlak, mint az

életet, mint a lélegzetvételt,

ösztönösen.



Igen, mi most a bölcsőnél vagyunk

születésünk, halálunk őstengerében

a csend, csak öleléseink jelzik a lágy

vízcsobbanások, fodrozódó homok

a tükör alján, mint amikor a fürdő­

szobában álltam szemben a kamaszlánnyal

aki voltam, Téged vágytam magamba

egyedül téged.

III.


Most értjük meg, hány színű a fény, ez a

színfonat oldja bennünk eggyé a teret

s az időt, a kíváncsi halak álmát

a zuhanó sirályok kagylóbombáit

az elérhetetlen partok énekét —

szorítasz, mint pánt a nyikorgó hajók

alját, dobog az élet, szíve zakatol

mormogó vén öreg tenger, kérlek

fogadd magadba ölelésünk együtt

zengő szólamait, kérünk, emelj

minket a csend fénylő templomába!

IV.


Izmos kartempód szeli a vizet

apró fények táncolnak, bukóhullámok

rajzanak, sietnek a part felé és

vissza; borzongok, de ez már nem a vágy ―

az életemmel kapaszkodom beléd

végtelen tengeráram



Futó akkordok partra hívása

befogadlak, magamban tartalak

hanyatt fekszem a férfi karján, viszel



viszel, magatehetetlen nő vagyok

engedelmesen ringatózom a

legősibb dallamon, a boldog

bizonyosság crescendóján











Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-01-26 19:02:01
Utolsó módosítás ideje: 2016-01-26 19:02:01