Szellemfalu

Üres házak egy elnéptelenedett úton,
átázott félcipő az árokparton,
útszéli kereszt tövében
árnyékká fakult mezei virág.
Mint egy halott gyermek,
arccal a fűbe fúródva
egy kiszúrt szemű,
elkoszolódott plüssmaci.
Félig elkorhadt tornáchoz
vezető hiányos lépcsőfokok.
Egy-egy vasárnapi ebéd
itt felejtett kellékei:
kanál a sarokban, fajanszedény
a fű között.
Ha sokáig nézem, hallom
az evőeszközök koccanását,
a nevetést, néhány kivehető szót
az egyre távolodó beszélgetésben.
Olyan élesen hallom, hogy körbenézek.
Egy kidőlt fal, egy feltárult szoba.
A falak színe, mintája és
a hajópadló is ismerős valahonnan.
Csak az enyészet nem az:
a penészes ruhafoszlányok,
a résekbe beszorult hajtű,
a hajszálak, melyek lassan
benövik a falakat,
mint a borostyán.
Hol lehetnek a halottak,
akik idáig növesztették
ezt a hajtömeget?
Halottak nincsenek.
Temető sincs.
Mintha még az ősök csontjait
is elvitték volna az élők,
azokba a távoli, mitikus városokba.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-05-02 19:44:48
Utolsó módosítás ideje: 2016-05-02 19:44:48