Az otthon

Az internátusból még elszökhettem.
A rossz jegy franciából, otthonom esőrágta
verandájának látványa, apám szemüvegének
gyengéd villanása, ha felém fordult ő is,
ahogy anyám, egy pillanatra félretéve
nemcsak a könyvet, hanem az egész világot,
elég ok volt a szökésre.
És én, kettejük szeretetének metszete,
a köztük lévő eleven vérszövetség,
akkor megesküdtem, hogy elviselem
a hiányt, s a holtig növő távolodást.

Innen már nem szökhetek.
A lábam még vinne, a szívem is.
De már kétlem, hogy van egy ajtó,
s azon túl egy szoba, ami befogad.
Ez a mostani nem fogad be. Intézeti
bútorok között réghalt apám karosszékében
ülök, mégse. Az asztalterítő anyám kéznyoma,
a tükörben láthatatlan arcának emléke, mégse.
Eltűntek a tárgyak, elsüllyedtek velük együtt,
látványuk érzékcsalódás.
A nővér goromba volt, én meg a vén hülye.
Bonbonnal engeszteltem.
Itt is vannak esőrágta verandák. Ma felismertem
a szomszéd szobában fekvő nőben anyámat.
Kikérte magának, én meg szepegtem, mint régen.
Szöknék újra, de már nincs hova.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-07-05 19:15:45
Utolsó módosítás ideje: 2017-07-05 19:15:45