A Szegényországban született lány

Vörösmarty téri jelenet


Dedikáltam épp, hűvös június, Medárd idején
Jön, tipeg, forog, rögtön kezdi, ő engem olvasott
Velem feküdt s kelt is másnapon, hogy könyvtárból
engem kivett, s ahogy csacsog, annyi frázisa van,
folyékonyan kellemetes, gyufaláng a szeme, talán nem aludt
s hogy ő Szegényországban született, csak bolondéria.

Csak beszél, s van valami pillanat, amikor elcsípem a csodát
Beszél mindenről, hogy ő nem festi magát, s a nők a kontúrceruzát,
Nem érti, mire használják, mert a rúzs körül az a barna vonal,
Mintha kakinyom lenne olyan. Hát, valamit hümmögök, de megint kezdi,
Hogy ő költő és szervező, irodalmi, meg mindenhogyan szeretné, ha én neki
A címemet. Közben dedikálni is kell, a képembe bámul néhány tétova
Ember, s hogy megérzem, visszanézek, s mint nyitott szekrényből,
Hűvös árad, parfüm lehelet, s közben idefúj néhány hangot a szél,
Hogy valaki nagyon ír egy novellát, akarja a prózát, a lány csak mondja,
Olyan, mintha selyemcukrot szopogatna, vagy tavasszal lenyelt egy cinkét,
S az még él szegény, a magokból csipeget, s a korgó gyomorból tovább énekel.
Valami megökleli a szívem belül, sajnálom, hogy Szegényországból épp elém,
Hogy pont velem akar, egy olyan lány, aki a homlokát úgy ráncolja,
Mint a lázbeteg gyerek. Nézem a fülét, elég helyes. De hogy ennyit
Beszélni, hogyan lehet. Vizet töltök neki, hallgat, amíg iszik,
hálás boci szemek, búcsúzóul megfogja a kezem, finom meleg.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Élet és Irodalom, 2002.07.26