A monoton késő (változat)

Hosszú, ívelt tagjaikkal
átnyúlnak felettünk
az állomás zörejei
és göngyölegükként
magukhoz vonják a tájat.

Élteink összetorlódnak
és felgyűrődnek bennük
kínos hasonlóságaink:

hogy voltunk egymásnak és ahogy

(ahogy elhevert üres flakonok merednek némán
vissza magukra egy örökkön szikkadó nyári útszélen)

amazok azóta is
elveszve falak közt
erős marokra fogják tanácstalan
képzeteink rácsait. Azok   –

azok akik
meg sem születhetnek

térdepelve rimánkodnak ott
távolba magasló csipkefüggönyök -
nők holdfehér álmai mögül.

Míg holdkóros,  visongó dajkák
keringnek ingerült seregélyekként
tátongó bölcsőnk körül – borongó glóriájuk
  az éjjel
felénk hajol és bőrünkön
felsejlik az a hideg csillanás :
a rózsák borzadó bársonya –

a rózsák,
a harmatos, hömpölygő rózsák odakinn
mélán bólintanak,
de mi belerendülünk minden ütembe
mert emlékezünk
csiklandóan és fájón.
Csonthalmaink eljátsszák újra és újra
a belénk visszhangzott dallamokat.

Hasztalan ringás ez.
Felbolydult ölekben tétlen kezek.
Falnak verődő gyereksírás. Aprópénz,
majd
üvegcsörrenés

és egy füttyentés csak

az egy monoton késő csomagjainak koppanásáig   –

éppen ugyanott:
                          a betonban mélyedés
                                                           a szívben horpadás.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-12-16 16:36:10
Utolsó módosítás ideje: 2018-03-13 13:57:43