eocénok

még hány eocén
rojt papucsban szaladsz, konyhakő kockáira ragadtak apró lábnyomaid
kilincs, amit alig érsz fel
elfolyó ablak, amin csak kinézel
jön -e már valaki, csönd a csengőd
poharad alja nedves
vízkarika remeg meg

még hány eocén
neonfény mögött feltörlöm az árnyakat
fújt hasak kikelnek, az újszülött izgalmas, elrajtol majd
itt hal, a tükör mögé szorítva
bal hal, jobb hal
haletetés, haleleségen évek híznak
halál nevetést fölszívnak

csontdara napokra gyújtom világom, vakságom zsebre vágom
hadd lássanak
kigombolt fejembe néznek, zizegnek kalapolásaim, kapálásaim
villanydrótra sodrom magam
fusson bennem  jel
kapcsolj fel

túlexponált emlékezet, hibát vét
kilendül és elviszi a lendület
meghámozhatnám, de újra azt hinném róla, csak magam hangja
tudom, azóta, hogy varangyra csókolt
az élet, életvíz
szemben, megfagyva
élethal belefagyva






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2020-11-19 10:28:36
Utolsó módosítás ideje: 2020-11-19 10:28:36