Ego sum vita


Kezet fogott velem az ész magánya,
és a libbenő jelen,
átkarolt a lét puha szárnya,
elinalt a félelem.
Álltam még így semmi boldogan,
mint a vak fejszefok,
hallgattam számtalan víg magam,
amint percenként halok.
Tűrtem hogyan morzsol szét a bánat,
s mily felzabáltan élek,
drótoztam a repedező számat,
s felszisszent bennem a  lélek.
Jajveszékelt titkos rejtekén,
mint egy megsárgult emlék,
láthatatlan lett minden fény,
míg szabdaltak a  pengék.
Esőverte minden fényes háztető,
fejemet  az örök víz áztatja,
a semmiből gólyahír kandikál elő,
egy régi dalt dúdol a diófa lombja.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2024-05-21 19:34:04
Utolsó módosítás ideje: 2024-05-21 19:34:04