Ocsovai Ferenc : Ábrándok bárdja



 
2856 szerző 40067 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Demény Péter
  Egy fehér papírlap
Új maradandokkok

Francesco de Orellana: én oda fel nem megyek
Molnár Attila: Tibitebitangó (jav.)
Tamási József: jelolvasás
Francesco de Orellana: két lábbal ülök a szélén (áramvonalasított verzió)
Karaffa Gyula: Korán
Tamási József: error
Bátai Tibor: egy-ügyű sorok [három tételben ugyanarról]
Türjei Zoltán: Bőrön belül
Ur Attila: Szekér
Szakállas Zsolt: Vadhajtás
FRISS FÓRUMOK

Zima István 13 napja
Ötvös Németh Edit 14 napja
Metz Olga Sára 14 napja
DOKK_FAQ 14 napja
Mórotz Krisztina 14 napja
Nagyító 14 napja
Veres Mária 14 napja
Bak Rita 14 napja
Ur Attila 14 napja
Farkas György 14 napja
Konta Ildikó 14 napja
Tamási József 14 napja
Szilasi Katalin 14 napja
Szakállas Zsolt 15 napja
Bátai Tibor 15 napja
Kránicz Szilvia 15 napja
Türjei Zoltán 15 napja
Skaliczki Péter Nimród 15 napja
Pataki Lili 15 napja
Pintér Ferenc 15 napja
FRISS NAPLÓK

 A SZERKESZTŐSÉGI FŐEMLŐS 14 napja
Hetedíziglen 14 napja
Macska 14 napja
ELKÉPZELHETŐ 15 napja
Etzel Mark Bartfelder 15 napja
Metz-Művek 15 napja
négysorosok 15 napja
Minimal Planet 16 napja
az univerzum szélén 19 napja
Játék backstage 20 napja
Vezsenyi Ildikó Naplója 20 napja
Vendég 23 napja
útinapló 23 napja
Ötvös Németh Edit naplója 24 napja
Conquistadores 24 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK

Ocsovai Ferenc
Ábrándok bárdja

Tudok-e úgy dalolni az igaz
szeretetről valaha, ahogy azt te
merengő akkordjaid igájába fogtad?
Taníthatok-e annyi bölcset s szépet
énekemmel, ahogy azt álmaid ködén
túli muzsikáddal nekünk elmondtad?
Írnék tovább, de régi kockás füzetemben
egyre inkább szaporodnak a szarvashibák,
és így harminc felé már én is érzem:
olvad az idő, mint a halvány jégvirág.

Bármi, amit lepengetnék, mind üres,
barbár, mintha zeném odvába rakott
volna fészket valamiféle hollószárnyú átok.
Egyedül maradtam harcommal, mert bár te
azt hirdetted mindig, azért vannak a jóbarátok,
mindannyian hátat fordítottak immár nekem
s akármelyikükre gondolok, mindannyian már
csak kétarcú, kétszínű, rideg, idegen emberek.
Legalább méltó befejezést kaphatnék, mielőtt
elpattan az utolsó húr s innen végleg elmegyek.

Mint lyukas korsóból, folyik ki
keblemből, majd megalvadt tejjé
dermed bennem a rokkant türelem,
miközben nyirkos börtönfalak verik
vissza nótáimat, azokat a távoli, szabad
pusztáknak bármilyen harsányan üzenem,
mert többé már nem a lelkem, hanem
bénult agyam gyúrja nagy egésszé
a porszemként szálló sejtelmeket.
Kell, hogy várj – zengenéd nekem,
mígnem felfedezném magamban talán
én is újra a tiszta, romlatlan gyermeket.

Leszek-e még olyan bátor újra, mint te voltál,
hogy adjak, ha mindenkinek nem is, legalább
egy valakinek egy darabot a szívemből örökbe,
vagy egész életemet fogom csak tovább két marokkal
szórni füstös kocsmákban újabb és újabb körökre,
és olyan leszek, mint az elhagyott rózsakert,
amelyet már a bomlasztó gyom rég benőtt,
az ingoványra épült létben kalimpálva
ahelyett, hogy másoknak adnék erőt?

Meddig élhetek még én így,
hogy a célt látom, de az irányt nem?
Napjaimban csak egy pusztító háború
utáni, értelmetlen status quo áll fenn,
habár tudom, okosnak kellene lennem,
hiszen a vagyon, amit esténként el-eljátszom,
a lázas ifjúsággal együtt majd egyszer véget ér,
és ujjaim közt a perc-por, mi az űrbe libben
szét, már magam sem tudom, mennyit ér.

Nyomorult bujdosóként, aki
a kinti zajok elől már csak az otthon
fullasztó ölében találja a nyugalmat,
te is bezárkóztál-e hogy később, akár
Petrica Kerempuh, az utcákon mégis
lantoddal bíráld a hangtalan hatalmat,
még akkor is, ha nélküled megy a vonat
tovább, és az állomáson senki sem vár rád,
és úgy hajítanak a tenger fenekére,
mint egy kalózhajóról másodszorra
is ellopott, már üres kincsesládát?

Miért félek az újtól, mi jót hozhat,
és miért kapaszkodom bitófa köteleként,
Péter, démonaim hosszú, villás farkába?
Érezted-e te is néha, hogy hiába vesznek
körül oly sokan, még mindig mint falevél
a dombtetőn, magányos maradtál és árva
és megszokásból, hogy úgyis van
valami mindig, ami rád feni fogát
irigyen és a sötét mélybe húz,
felcsendült-e benned is a vidám,
nyári beat-slágerek között azért
olykor az ágról szakadt, méla blues?

Csak úgy, ahogy te: egyszerűen, tét nélkül
és örömből szólni, nem törődve mindenféle
görcsös, megszállott, hírhajhász versenyekkel
tudok-e még én is, amíg együtt kell élnem a bőröm
alá durván benyomkodott rozsdás vasszegekkel...?
Hiszen neked is fájt annyi sebhely, a te kezedben
mégsem némult meg sohasem a hűséges dobgitár.
Emlékeznék rá, ki lehettem volna, ki lettem végül
s voltam, de ami elmúlt, soha nem jön vissza már.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2024-09-11 09:03:22
Utolsó módosítás ideje: 2024-09-11 09:03:22


Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2026-03-30 15:49 ŐK
2025-06-02 18:30 Jók
2024-05-30 08:23 l
2024-01-06 21:31 Sokadik
2023-07-15 16:45 Kosztolányi M. szerint
2023-07-10 12:57 Genovéva ajánlása
2022-10-13 10:07 lilis
2022-05-13 09:03 lili
2021-11-05 08:42 lista
2020-11-27 16:47 Kedvenc verseim
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2026-06-11 18:12   új fórumbejegyzés: Zima István
2026-06-11 18:10   Napló: A SZERKESZTŐSÉGI FŐEMLŐS
2026-06-11 18:01   új fórumbejegyzés: Zima István
2026-06-11 17:43       ÚJ bírálandokk-VERS: Kási Ferenc/ Francesco Padló
2026-06-11 15:54   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit
2026-06-11 15:38   új fórumbejegyzés: Metz Olga Sára
2026-06-11 15:36   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit
2026-06-11 15:30   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit
2026-06-11 15:26   új fórumbejegyzés: Zima István
2026-06-11 15:18   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit