Egy obulust, semmi többet

Gótot, perzsát, vandált mind megvertem.
Itáliát hálátlan uramnak én visszanyertem,
most mégis a templom küszöbéről kiáltok.
Elhagytak immár rokonok s el a jóbarátok.

Emlékszik-e még valaki dicső fényére
hadjárataimnak és Belizár nagy nevére,
midőn kevély Jusztinián mellett álltam
pajzsommal a napfényes Ravennában…?

Szememmel hajdan messzire elláttam;
az ellenség táborát rendre megtaláltam.
Sem nyíl, sem penge nem fogott rajtam,
bár most egy kavicstól majd’ elhasaltam.

Hatalmas seregeknek parancsoltam egykor,
ám azóta polgár, gyermek, szolga, csavargó
és még a kutya is magától undorral eltol,
mert egy ilyen leprás és vak koldusnak
ebben a városban senki sem kínál helyet –
legalább pénzem volna, de egy bolond
öregembert még az örömlány is kinevet.

Ha pedig meg is szánnának: abból
tele inkább üres gyomromat töltöm,
az utca magánya és az örökös sötétség
pedig nekem mindennél kínzóbb börtön,
amíg büszkén döngetem hörgő mellem,
hogy én még rómainak születtem;
hogy lelkemet híres diadalok
mennyei gőzében fürdettem,

bár azon vihog most a sok pimasz kölyök,
hogy ez itt már Bizánc, nincs többé Róma;
hogy cintanyéros bohócként akasztottak
rá himbálózni erre a tudatlan utókorra,
így hát legalább te adj egy árva obulust,
vándor, könyörülj rajtam s tégy csodát!
Hisz’ tudjuk: hogyha a császár
nem is, de az Isten megbocsát.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2024-10-11 08:41:35
Utolsó módosítás ideje: 2024-10-11 08:41:35