Trip-tichon (jav.)




Nagy utazás

Túl vagy már mindenen.
Majdnem mindenen.
Az egyetlen, még nyitott kérdés
a menni, vagy meghalni.
Minden este ezzel fekszel le.
És sorjáznak a jellegtelen
nappalok, fűszálak a legelőn.  
De eljön a hajnal, amikor...
Látom, ahogy vigyorog.
Én, a semmi kis ágyelő,
felbuktattam a hatalmas Embert.
Nem is kell az ilyenkor
szokásos gyilkos törés,
elég egy szelíd, lágy puffanás,
és a sok órás fekvés a padlón.
Persze láz, kiszáradás.
Ha vízhiány, akkor a kognitív
funkciók gyengülése, leállása.

Utazás ez, egy hajdan volt
csecsemőhöz, ahhoz az első-
utolsó szikra csillanáshoz, míg
végül nem marad más, csak a
diszkógömb a sötétben.


A rév előtt

Képzeld magad elé, hogy belépsz egy üres,
sötét bárba, az ajtót még épp csak
megmoccantottad, és a fénysugár
pont a diszkógömbre esik,
ami a semmi közepén függve
hirtelen felragyog, és te látod,
abban az egyetlen, apró kis csillanásban
minden valaha volt tüzét és fényét.
Hasonló ez, mint a magába záruló emberi elme.
Egy-egy aprócska mosolyszerűség,
egy alig-alig bólintás,
és te mögé álmodod a drágát,
a gyöngykagylót, mely egykor
világra izzadott téged.
Rád tör, és magával sodor az érzelem,
és már nem látod a fel nem nyíló szemeket,
a folyamatosan, puhán rezgő kezeket,
az ételtörmeléket a magasra húzott takarón,
nem érzed az ingerküszöböt
épp csak átlépő székletszagot sem,
csak azt tudod, ami volt,
ami kettőtöké volt,
ami mindig is az marad, akkor is,
amikor már te is rég elenyésztél.


A diszkógömb meghasadt

Biztos ismered a szófordulatot:
elakadt a lélegzete.
Leginkább akkor használják,
mikor valaki egy hihetetlen,
csodás dolog szemtanúja.
Csak ez most más.
Nincs ebben hihetetlen,
és csodák sincsenek.
A veséje már tegnap leállt,
a felsőcombjain
hatalmas, lilás foltok, a has,
mint egy keményre fújt focilabda,
a hátrahanyatlott fejen a nyitott száj,
benne a keményre szikkadt nyelv,
és az a szörnyű, kapkodó zihálás,
ahogy a gőzmozdony zakatol,
mikor vágtat a nyílt pályán.
Fogod a kezét, mást már nem tehetsz,
suttogsz neki, virágos mezőkről,
az imádott Duna-partról,
ezerévvel ezelőtti nyarakról,
apró kis semmiségekről,
amik egykor sokat jelentettek.
És magad is megnyugszol,
amikor a zihálás végre csitulni kezd,
már csak olyan, mint mikor a vonat
lassan bedöcög az állomásra.
Aztán még zökken egyet,
meg nagysokára még egyet,
és már azt hiszed, megállt,
de még egyet nyikkan, és aztán csak csend.
Akkor pár másodpercre eltorzul az arc,
látod a gégefő feszülését,
de a mellkas már meg se moccan,
aztán még egy próbálkozás,
a legeslegutolsó, gombostűfejnyi kis erőcskével,
és akkor tényleg beérkezik az állomásra.

Szaladj Anyuka, fuss!
Látod azt a tágas, kék mezőt?
Ott fogsz játszódni eztán.  

(2020. március-április)






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2025-06-07 11:47:34
Utolsó módosítás ideje: 2025-06-07 11:47:34