Vagyok a Szikra…

Vagyok a Szikra,
mi úgy világít az éjben,
mint ősi, lidérces homály;
mint a zsongó erdők mélyén
és a mocsarakban fészkelő
miriádnyi szentjánosbogár,
akik rövid kis létük során
ugyanabba az egyetlen álomba
kapaszkodnak makacsul bele
és akik úgy kóborolnak csak
a sötétségben, mint a Sorsnak
sok elveszett mostohagyermeke.

Vagyok a Láng,
mi néha csak, mint parányi
templomi gyertya imbolyog,
néha pedig a Természet lágy rőzsével
égő teljességére formál magának jogot
tűzviharként, ami nem nyugszik,
míg csak meg nem hódít s el nem
nyel gyomrába kéjelegve mindent,
ha az éhség tovább már nem izzíthatja
fel benne a mohó haragot és szégyent.

Vagyok a Szabadság,
mi a zúgó tömegek szívéből
kívánkozik fel a tiszta levegőre;
vagyok a Forradalom, mi lengő öklével
vezeti a népet egy szebbnek vélt jövőbe
azt kiáltván az utcákon: nem kell
tűrni, sem hajbókolni mindenféle
szeszélyes, könnyeken hízott hatalomnak
és, hogy merre menjünk; nem kell hinni
abban soha bitófákra akasztott vakoknak.

Vagyok a Szerelem,
mi édesen becézve nyújtogatja
feléd a tarka, virágos gallyakat;
mitől az ember mindennél bölcsebb,
erősebb lesz, ám máskor csókjától
gyáván dadog csupán és balgatag
és aminél, aki boldog, nem vágyik
többre, mert hirtelenjében megérti,
hogy az angyalok hárfáján talán nem
is olyan bonyolult ördögként zenélni.

Vagyok a Remény,
céltalanul hánykolódva a távoli,
trópusi tengerek délibábos ölén;
sóvárgó fűzfaként ugyanarra a folyóra
szomjazva és elhagyottan hajlongva
mindig a sivatag meztelen köldökén,
amely ott is oázist lát és gyümölcsöt  
fial, ahol meg nem terem semmi gaz,
de ha elég sokat várt már: úgy lesz vele,
hogy tán’ e sok ábránd mégis mind igaz.

Vagyok a Pillanat,
mi fátylával takarja szemünk
elől az illó, lármás emlékeket
és a kutyául vicsorgó holnapot;
mi finom, asszonyi ujjaival
a pergő homokórába néhány
szemcsével nekünk többet rakott
kegyelemből, amíg érintésétől
ismét járni tanulnak a kebelben
tompán botladozó, zavaros képek.
Kiskanállal enyhíteni fogja lázadat,
teli korsóval vedelve viszont méreg.

Vagyok az Idő,
mi sem megállni, sem megfordulni
nem akar, bárhogy könyörögsz neki;
aki a kocsmában minden fillérjét
javíthatatlan korhelyként elveri,
és ami, ha elszáll: vadul hazudjuk
egymásnak, hogy még itt van, csak
vándormadárként épp áttelel most valahol,
pedig volt és nincs: csupán szemfényvesztő,
cirkuszi trükkel teli vasúti kocsiként zakatol.

Vagyok a Dal,
mi az örök múzsához szól
és csak az ő rózsa-ajkán válik
szökőkutakkal csobogó paradicsomi kertté;
a kotta, mi könnyed futamaival heviti fel
a kihűlt húrokat ruganyossá és testmeleggé,
és amit, ha a muzsikus nem ír le alvás előtt:
kijózanodva mámorából reggelre bánni fog,
amíg léhaságáért büntetésül varjúszárnyon
röpül fejére majd sok önvádló, kaján szitok.

Vagyok a Csönd,
mi valamennyi forró szónál
és vallomásnál többet mond;
mi szelíd gitárjából az esti ablakok alatt
holdfényben táncoló gondolatokat ont,
és ami ott hintázott már a Teremtés
kezdetének szédítő meredélyén,
amíg talán utolsóként oltja is el
a lámpát egyszer a világ végén.

Vagyok a Halál,
minek árnya mindig úgy rémít,
de amikor nem is számítasz rá
és nem vágyod: meg akkor lep,
hisz’ minél messzebbre próbálnál
futni csontsovány, nyálkás kezétől:
hozzád sóhaja csak annál közelebb,
meg aminek tiltott tudása a kíváncsi,
szűzi lelket fagyos jégszobrába zárja -
és én vagyok az is, aki hűséges szeleit
malmába fogja: az Élet reszkető imája.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Varsótól Madridig (Budapest, 2024.)
Kiadó: Underground
Feltöltés ideje: 2025-07-17 08:52:13
Utolsó módosítás ideje: 2025-07-17 08:52:13