Az a hülye mocskos pofám okozza mindig a bajt, tudom én jól, nem kell nekem magyarázni, annyira még nem ittam szét az agyam, de nem hagyom magamat, engem így neveltek, mindig szúrja valami a szememet, amit nem bírok aztán elhallgatni, kapok is érte, párszor már jól összerugdostak, mert nincs, aki segítsen, vannak itt sokan, akik verekednek, kint is, bent is, senki se szól, csak én pofázok egyedül, a múltkor is fejbe rúgtak, ezek arra mennek, az embernek a fejére, az a biztos, nem érdekli őket, hogy bele is halhatok, semmi sem érdekli őket, csak hogy tudjanak inni, meg lopnak, tőlem is, hiába figyelek, mindig eltűnik valamim, pedig nekem van kajám, pénzem, kukázok, gyűjtögetek ezt-azt, hol itt, hol ott, aztán főzök egy csomót, főleg húst eszek, az eláll, ha nem lopnák el folyton, volt, hogy a lábast ott találtam a kukában, vagy hátul kidobva, még arra is lusták, hogy kimossák és visszarakják, egész nap ülnek és lesik, mikor lophatnak el valamit, mert pénzük az nincs, az elmegy, ahogy megkapják, két- három nap, már szedik a csikket, meg mennek kölcsönkérni, vagy kint ellopják azoktól, akik már elájultak a ivástól meg a gyógyszertől, éjszaka megy itt főleg a lopás, sokszor hallom a matatást, meg hogy esznek, mit esznek, falnak, hogy minél hamarabb jól lakjanak; és ne vegye őket észre senki, mindegy, ez van, inkább járom a környéket, a patakpartot, azt úgy ismerem, mint a tenyeremet, itt nőttem fel, amikor gyerek voltam és még nem volt itt ez a sok épület, akkor ide jártunk fürdeni, meg pecázni, de az már negyven éve volt, akkor sok kiskert volt, telkek sufnikkal, a gyári melósok, a bányászok ide jártak ki hétvégén, meg ünnepekkor pihenni, bográcsoztak, meg szalonnát sütöttek, nagy élet volt régen, most meg főleg szipusok járnak erre, ide a szálló mögé, a nagy gaz sok mindent elrejt, ők békén hagynak, még hívnak is, hogy gyere, Tata repülni, de én nem szólok, intek a fejemmel, hogy nem, és békében is hagynak, de járom én a várost is, mindent összeszedek és amit nem tudok leadni a kis MÉH-telepen, azt elcserélem, nem dobok ki semmit, valamire minden jó még, van egy kis telek, fent a hegyen, az egyik haveré, ő megengedte, hogy oda hordjam a cuccaimat, olyan az egész, mint valami hipermarket kacatokból, van ott, ami kell, sokszor szólnak, mert ismer mindenki, szinte az egész város, hogy Tata, ez kéne, vagy az, mondom, hogy oké, van, vagy azt, hogy egy hét, és lesz, mert addig járom a kukákat, meg a garázssort, a kis kézi kocsimmal, hogy előbb-utóbb szerzek bármit, aztán szedek gombát, csipkét, ibolyát, hóvirágot meg sóskát is, azt is eladom, vagy elcserélem, végül is jól élek, én jól érzem magam a bőrömben, nem akarok én túl sokat, csak azt, hogy legyen egy dikó, ahol kialudhatom magamat, laktam én már sok helyen, szállón, pincében, garázsban, sátorban, barlangban, híd alatt, kriptában, és bár sokszor látom az emberek szemében a lenézést, de nem zavar, már nem, tíz éve még igen, de már lehiggadtam, csak a szállón, ott nem tudom befogni a számat, amúgy egész nap elvagyok egy szó nélkül, de bent talán a zsúfoltság, vagy az állandó zaj miatt, mindig fel vagyok spannolva, főleg, ha szar az idő, ha esik, és bent kell lennem reggeltől estig, akkor vagyok morcos, főleg a sok taknyos kölyök idegesít, nincs bennük semmi tisztelet, én egy idősebbel mindig udvarias vagyok, segítőkész, ezek meg, mint a legyek, zsibonganak, dumálnak, meg kötekednek, nem is tudom, hogy miért vagyok még mindig itt, talán kint is megélnék, de megijesztett a szívroham, ami pont kint kapott el, alig tudtam lejönni a régi temetőig, ott találtak rám, hívták a mentőt, és majd egy hónapig bent feküdtem a kardiológián, azt mondták, hogy műteni kéne a szívemet, de nem mentem bele, ötven-ötven százalék, hogy utána jobb lenne, akkor meg mit kockáztassak, szedem a vérhígítót, meg még egy csomó mást, de ha felidegesítenek, akkor érzem, hogy már ez sok, mégse hagyom magamat, miért hagynám.