Igaz
mese

Volt egyszer egy asszony. Jómódban éltek a férjével, takaros házat építtettek maguknak. Volt abban konyha búboskemencével, tisztaszoba, kamra, fehérre meszelt tornác, sőt még egy gyerekszoba is, ami akkoriban faluhelyen nem volt szokásban. Meg is szólták őket az emberek:

  -Mire való ez az urizálás? A poronty bölcsőjét az ágy végéhez tesszük, a lábunkkal lökünk egyet rajta, ha nagyon rí, a ringatózástól aztán elalszik.

  A szomszédban lakott egy vénséges vén néne, akit a faluban gyógyító anyónak neveztek, mert értett a növények nyelvén. Sok asszonyt, embert, apró porontyot megmentett már a gyógyfüveivel, áldották is érte. Ő is figyelmeztette az asszonyt meg az urát:

  -Nagyon előreszaladtatok ezzel a gyerekszobával, a gyermekáldásra türelmesen kell várni.

  A férj csak legyintett.

-Ne károgjon itt nekünk, azt hiszi, öreganyám, maga mindent tud?

Otthon nevetve mondta a feleségének:

-Még majd elátkoz minket ez a vén boszorka, ha nem hiszünk neki.

Átok, nem átok, a fiataloknak jó sokáig kellett várni, hogy gyermekük szülessen. Már le is mondtak volna róla, mikor kiderült, hogy az asszonyka várandós. Ráadásul egyből ikrei születtek. Az egyik lányka csodaszép, szőke hajával, fehér bőrével olyan volt, mint egy kis angyal. Az első perctől kezdve mosolygott, mindenki felvidult tőle, ha látta. A másik fekete hajú, kis, soványka leány volt, gyenge hangon sírdogált a
pólyában. A szülők büszkén mutogatták a szép gyermeket boldog-boldogtalannak. A másik, a csúnyácska addig a kemencesutban aludt, a tisztaszobában.

Csóválta is fekete kendős fejét az szomszéd öreganyó.

-Nem tudjátok, ti oktalanok, hogy járvány van? Mit mutogatjátok? A torokgyík nem nézi, hogy szép vagy csúnya az a gyermek, elviszi.

Harmadnapra a kis angyalka beteg lett, egy hét sem telt bele, eltemették. Mikor a szülők belefáradtak a jajveszékelésbe, az anya keserű hangon megjegyezte:

-Akkor már miért nem a másikat veszítettük el, a csúnyát?

Ezekre a szavakra mintha megreccsent volna a szobában az egyik fagerenda a fejük felett.

Telt-múlt az idő, a csúnyácska kislány szép hajadonná serdült. Hosszú, fekete haja, beszédes, barna szeme, nádszál termete sok falubeli legényt megbabonázott. Már kérője is akadt, ki volt tűzve a lakodalom napja. Egyik este, mikor a stafírungot varrták a konyhában a petróleumlámpa mellett, megszólalt a leány:

-Édesanyám, én lefekszem, nem érzem jól magam.

-Menj csak, gyermekem, én még varrogatok egy kicsit.

Reggelfelé az asszony bement a lánya szobájába. Szólította, hogy keljen fel,  etetni kell a jószágot. De bizony, hiába szólogatta. A szép nagylány elment a testvére után.

Az apa kétségbeesésében, haragjában átszaladt a gyógyító anyóhoz.

-Maga átkozott meg minket, vén boszorka!

  Az öregasszony szánakozva nézte a magából kifordult embert.

-Az asszonyodra haragudj, ne rám! Olyat mondott az angyalka temetése után, amit egy anya soha ki nem ejthetne a száján.