Ezekkel a szavakkal búcsúzott anyjától és két kicsi testvérétől: "Hazatérek nemsokára."

Egy ideig jöttek tőle levelek, aztán soha többé.

Talán megsebesült. Betegen fekszik egy kórházban, azért nem ír. Ott vigyáznak rá, meglehet, haza is küldik, ha meggyógyul. Jöttek haza sebesültek, csak az ő fia nem jött. Talán fogságba esett. Onnan nem írhat levelet. Ha vége a háborúnak, úgyis hazaengedik. A háborúnak aztán vége lett, s akik életben maradtak, hazatértek. Csak az ő fia nem jött. Ki tudja milyen messze vitték. Gyalog kell haza jöjjön, rossz cipőben, rossz utakon. S tovább reménykedett, miközben fáradhatatlanul dolgozott, hogy enni adhasson a két kisebbnek. A gyerekek évről évre nagyobbak lettek, a háború emléke egyre távolodott, csak a fia képe nem halványodott, mert tudta, ha rágondol, már azzal is életben tartja. Lányait aztán férjhez adta, s megszülettek az első unokák. 

Az égen újabb háború felhői gyülekeztek. Halált hozó gépek zúgtak felettük, sokszor menekültek, pincékbe, árkokba, de túlélték ezt is. Aztán elcsitult a szörnyű vihar, a házat kijavították, az unokák iskolába jártak, friss, új lett minden. Csak az édesanya, lett egyre erőtlenebb, miközben  még mindig várta elveszett fiát. Néha megstoppolta a kicsik ruháit, és sütött főzött nekik, hogy kedvükben járjon. Az unokák felnőttek, rádiót vettek első fizetésükből, s modern zenéket hallgattak. Teli volt a világ élettel, vidám gyerekekkel, felhőtlen fiatalokkal, a mama pedig egy napon elaludt örökre. A fia volt utolsó gondolata, akinek visszajöttét már nem volt ereje kivárni.

 Múltak az évek, az unokák családot alapítottak, szüleik megöregedtek. Az újabb unokák már más zenékre  táncoltak, gondtalanabbul, mint valaha. Nagyszüleik még megérték a rendszerváltást, falak leomlását, a szabadság kikiáltását, aztán elaludtak örökre. A gyerekek modern, amerikai konyhás otthonra vágytak, szétszedték a régi tornácos házat, felújították, átalakították. 

És akkor, egy kora tavaszi hajnalon váratlanul hazatért a katona. Lassan közeledett,  ködtől csapzott haját, mely sima homlokába hullt, gondosan hátrasimította. A ház előtt tétován megállt. Mennyire megváltozott minden.

Nagyot sóhajtott. Bekopogott. Az ajtó kinyílt, ő pedig zavart mosollyal csak ennyit mondott:

-Hát, megjöttem végre. 

A negyven, ötvenéves utódok ámulva  nézték a több, mint száz esztendős fiatal katonát. Lesegítették róla nehéz kabátját, hellyel kínálták. Látszott rajta, hogy nagyon fáradt, és nagyon éhes. A háziasszony megterített, mikróban felmelegítette az ételt, s hamarosan aranyló húsleves gőzölgött az asztalon. A vendég arca megszínesedett, a porcelánok csilingelése felvidította. Édesanyja főzött neki ilyet utoljára. Mohón vitte szájához a kanalat, de a jó illatú levesnek piszkos hólé íze volt. Megszokta már ezt az ízt, most mégis elszomorodott, abbahagyta az evést s csak nézte, milyen étvággyal kanalaznak a többiek. 

Igen jókedvűek  voltak. Elkezdtek kérdezősködni. Merre járt a hosszú évek alatt? Milyen érdekes dolgokat látott?  Régi újságok kerültek elő, képek lerombolt városokról, újjáépült városokról, ötvenes évek, hatvanas évek, beatnemzedék, holdraszállás, hidegháború, slágerlisták, új divatok, filmcsillagok. Látta az utakon a modern autókat? Látott már  számítógépet, meg színes reklámokkal és csillogó árukkal teli hatalmas bevásárlóközpontokat?

Nem, felelte a katona, nem látott ő ezekből semmit sem. Amerre járt, csak végtelen hómezők voltak, úttalan utak, el se hitte, hogy hazaér valaha. 

Fejét búsan lehajtotta, azt hitték álmos. Vetettek is neki puha, kényelmes ágyat az egyik szobában. Akkor azonban felállt és újra magára vette nehéz kabátját.  

Nem maradhat. Édesanyja várja a jó ebéddel. Meg várja őt egy kökényszemű lány is, akit eljegyzett. Ha meglesz az esküvő, házat építenek, dolgozni fog, nagy családja lesz, szeretné látni, hogy nőnek, okosodnak a gyerekei, jó szakmára taníttatja őket, s ha majd kirepülnek, és jönnek sorba az unokák, akkor pihenhet végre. De addig nem.

 Elkísérték az ajtóig, aztán sokáig nézték, hogy tűnik el alakja a végtelen hómezőkön. Csak utána eszméltek rá, hogy itt már évek óta nem esett hó. Pedig milyen jó lenne a vetésnek.