H. Tibor a Horthy-korszak vége felé fiatal, bohém katonatiszt volt. Legényéletet élt, és a tiszti lumpolásokon rendszerint ő maradt utolsónak, mert valakinek az ajtót is be kellett zárni.

Budapest ostromának utolsó napjaiban egyszer csak arra eszmélt, hogy rangidős tisztként ő a Pálffy téri (ma Bem tér) Radezky-laktanya parancsnoka. A szétesett katonai irányítás miatt alig akadt dolguk; ittak és kártyáztak. Aztán felvették a civil ruhát és a nyúlcipőt.

A háború után Tibort is elővették. Az Andrássy út 60-ban megkérdezték tőle, mit csinált a háború alatt. Mondta ugyan, hogy főleg ivott, de a válasz nem hatotta meg a verőlegényeket alaposan „megdolgozták”. Mire kijött a „gyóntatóból", már csak a pia tartotta életben: csont-bőr, borostás félember volt. Törzshelye a Margit híd budai hídfőjénél álló talponálló lett, amelyet békebeli tulajdonosa után egyszerűen csak "Bartos Műveknek” hívtak. Itt öntötte magába nap mint nap a segédmunkásként megkeresett éhbérének jelentős részéért kapott „asztali borzalmast”, rendszerint nagyfröccs formájában.

Apám még a háború előtti legénykorából ismerte Tibort. A segédmunkási állást is ő szerezte neki a gépgyárban, ahol művezetőként dolgozott.

Néha az apám is betévedt a Bartos Művekbe – nem a talponálló részbe, hanem oda, ahol asztalok voltak, és pincér szolgált fel. Tibor persze mindig ott ténfergett és lejmolt. Ha meglátta apámat,
odasomfordált, hogy "köszönjön".

Egyszer apám, aki szeretett nagyvonalúnak látszani, odakiáltott a pincérnek:

– Hozzon aTibornak a legjobb borból egy fröccsöt.

Tibor erre csak legyintett:

– Józsikám…nekem már olyan mindegy. Nem lehetne a rosszabból, de kettőt.