Néhány sor az alkonyatról

1.

Ősz van, alkonyodik, vasárnap. Könnyű írni erről.
Elég, ha meghallod és beleborzongsz ilyenkor.
Mert minden mindenre hasonlít.
Lehúzom magamhoz egy versből
a szavakat, hogy segítsenek rajtam.

Szinte észrevétlenül bonyolódik az egész,
a vasútállomáson kigyúlnak a fények,
a furcsa neszek megszaporodnak a fákon.

És megsokasodnak a semmirekellő évek,
a sejtéseink is ilyenkor.

Az őszi macskák csak nagy ritkán élik túl a telet. Tudtad? Tudtátok?
És hogy a nevetéssel nem győzhető le itt semmilyen kór, vagy álom?
Mintha ötven éve alkonyodna.

A kutyád lekuporodik melléd, várón néz, szuszog.
Azt mondja, a járdán pucér, tompa szemű verébfióka-tetem.
A porcukros dióssütemények savat csinálnak.
Hallod vékony, ráncos hangját miközben énekel.
Ahogy kiélesednek a késeink a fiókban, konyhánkban.

Gyerekek, még megfáztok nekem abban a kádban,
ne üljetek sokáig a vízben, jó?

Miközben az áramszünet végét várjátok, libabőrösök lesztek.

Az összepasszírozott szilvahéj alól kifolynak a színei.
A húsa vérvörös, héja fekete-kék ragacs.
Összekeverednek az égen.

2.

Ahogy a sárguló árnyak, a homályos halottak,
merev mosollyal arcukon, cipős és kekszes dobozaidból egyenként
kikúsznak, kimásznak, és zümmögve körötted köröznek szobádban,
előbb-utóbb elkerülhetetlenül beléd ütköznek.
(Talán üldöznek, talán üldöznek.)

Elszégyellem magamat ilyenkor:
hogy élek, hogy félek. Próbálom lemosni a kezemről közelgő bűneim,
előre. Aztán hirtelen támadt kedvvel szememmel próbálom bemérni a távolságot
Isten és köztem, a táguló eget lesem a kiürült kert gyérülő, zörgős, fonnyadt lombjai alól.
Azt akarom, hogy szavaim biztosan célba érjenek.
A Föld árnyékától lesoványodott a Hold, hüvelykujjamon egyensúlyozom,
hunyorítva nézem.

Egyre jobban látom jövőmet, miközben elhalványulnak a tárgyak.
Miközben beszélek, egyre többet hallgatok, miközben imádkozom.
Egyre pontosabbak a káromkodásaim, miközben elhalványulnak az évek.

3.

Végighúzom tenyerem borostás államon.
Szinte észrevétlenül lesz őszülő szakáll a sörtékből,
S tűnnek el a didergő aggastyánok rossz kempingszékeken.
Előtted terem a csonthideg elhatározás, a gyerekkori sejtés. Ölsz.
Mint mikor a hideg kövek alól a bogarakat, pókokat, gilisztákat kipiszkáltátok.
(A föld alatt gyökérré változik szakállad, meglásd.)

A mocsári mályva színű pulóverem alatt lassan rozsdásodik a szívem,
Rádióm is recseg, vacakol, merül le benne az elem. Kikapcsolom.
Szoktatom a csendhez.
Nem tudok nevetni a felerősödött neszeken,
és nem tudok szemedbe nézni, kenyeret vágni, kenni, enni.

Megsokasodnak a fák is a vállamon, nem vicc ez kisfiam,
egyre súlyosabb a táska is hátamon, amiben ki tudja még mi van.

Alkonyodik. Rendben. Lehúznám. Hadd vigye a víz. Nem megy. Minden elromlik.

4.

Azt hiszem, kezdem érteni a kutyaugatást,
ahogy a vasútállomások unott hangosbemondóját,
ahogy a távolodó lassú szárnycsattogást,
ahogy a farakások mögüli halk suttogást.
ahogy a fázós fecskék Schubert egyik dalává rendeződnek a magasfeszültségen.

Ilyenkor a határban egyre nehezebb járni,
ilyenkor egyre többször állok le megtisztítani a cipőmet a sártól,
ilyenkor megszaporodnak a döglegyek is,

meg a föld alól kibújó nehéz sóhajok, ködök.

És súlyosabbak az erdők is a süppedő dombokon ilyenkor.

Alkonyodik. Igen. Lehúzom. Nem gond.

5.

A hűtőből kiveszem a megdermedt, ebédről maradt csirkecombokat
és még sokáig állok a nyitott ajtó hideg fényében,
nyikorgást hallok valahonnan,
mielőtt elindulok.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.